Ébredés: a morális lét kudarcai
Ősbemutató a Gárdonyi Géza Színház Stúdió-színpadán
Eger
Ébredés: a morális lét kudarcai
Ősbemutató a Gárdonyi Géza Színház Stúdió-színpadán
Eger
Ébredni, felébredni sok mindenből és sokféleképpen lehet: álomból, hamis illúziókból, dédelgetett vágyakból és a kitörésbe vetett hitből. Ébredni rendszerint rossz dolog. Rossz, mert véget ér egy kényelmes, kellemes és reményteli állapot. S az ébredés után rendszerint nem marad más, mint a pőre, hideg valóság. A Gárdonyi Géza Színház idei első bemutatója Julian Garner: Ébredés című drámája. Nem csupán a cím, de a műfaji megjelölés is sugallja, hogy ezúttal nem a nevetőizmoknak szól a darab. Sokkal inkább a belső érzékeknek, a léleknek.
A teátrum ezúttal magyarországi ősbemutatóra vállalkozott: habár a művet más országokban már játszották, hazánkban rádiós hangjáték formájában hallhatták, de itthon soha még színpadon nem láthatta a közönség. Pedig a kortárs drámairodalom gyöngyszeme a darab. A szerző rendkívül tiszta vonalú, mély, moralizáló alkotást adott a közönségnek, a színház pedig élettel töltötte meg a papírra vetett sorokat. Az Ébredés „súlyos” mű. Súlyos, mert egyszerre szól a vallás erkölcsi felelősségéről, az egyén és a társadalom viszonyáról, a predesztináltságról és az élet zsákutcáiról.
Maga a történet sem mindennapi: Johannes (Nagy András) meggyilkol egy kislányt (akinek árnyképét Sata-Bánfi Ágota játszsza), ám előbb még kedvét tölti rajta. Börtönbe kerül, ott is magánzárkába, lévén a legelvetemültebb gyilkost még a gyilkostársaitól is védeni kell. Két év magánzárka, a lélek összes nyomorúságával összezárva. S benne egy börtönőr (Kelemen Csaba) és egy misszionárius, Agnes kapitány (Dimanopulu Afrodité), az egyik a társadalom és az egyén bírája, a másik a vallásba vetett hit és üdvözülés szónoka. Az előbbi — akiről később kiderül, hogy nem pusztán „csak” börtönőr — a sokunkban bujkáló brutalitás, az utóbbi a kevesebbünkben megfogalmazódó megbocsátás megtestesítője. Agnes a megbánást tanúsító és a hit mankóját immár magáénak valló Johannest vissza akarja illeszteni az életbe: egykori fogadott családjához viszi a megtévedt férfit, arra azonban nem számít, hogy az élet nem steril és nem kiszámítható: Unn (Murányi Tünde) és Johannes szerelme véget vet Agnes kapitány jó előre kiszámított „terápiájának”.
Mindez persze nem ilyen egyszerű. A dráma klasszikus eszközeinek felhasználásával, összetett jellemek szerepeltetésével bontakozik ki előttünk a történet: maga az Ébredés. S hogy ki ébred fel miből? Felfoghatjuk a történteket Agnes kapitány ébredésének, aki kénytelen rájönni arra, hogy az élet törvényei erősebbek a hit kérdéseinél és az erkölcsi igazságoknál. Felfoghatjuk Johannes ébredésének, akinek rá kell döbbennie: többé nem élhet normális emberként, ő csak egy gyilkos, egy gyermek brutális gyilkosa, nincs joga a boldogsághoz, a civil léthez. Felfoghatjuk Unn ébredésének, akinek szembe kell néznie azzal, hogy túllépett a rá kiosztott határon, s ennek a „jogtalan” lépésének megváltoztathatatlan következményei lettek. De Iversen, az ál-börtönőr is ébredt: a bosszú rossz tanácsadónak bizonyult.
A rendező, Szegvári Menyhért határozottan vezeti végig ennek a drámai helyzetnek a születését. Mindvégig érezhető a kikristályosodott szándék. Az, hogy igenis tudja, mit akar, tisztában van a történet minden egyes szereplőjének lelkiállapotával, egy-egy szituációban rejlő összetett folyamatokkal. Mi több, az egészet egy, a cselekménynek különös atmoszférát adó vallási és naturális köntösbe bújtatva. A játéktér fölött hatalmas Krisztus-alak feszül, maga a „színpad” egy fektetett kereszt. A szöveget át- és áthatják bibliai idézetek, miközben maga a cselekmény nagyon is a valóságban játszódik. A meggyilkolt kislány mezítelen alakban többször áttáncol a színpadon, a favágás éppúgy élesben megy, mint a halpucolás vagy a Johannesre kimért rúgások. A jó misztikus valósága és a valóság miszticizmust nélkülöző képkockái adnak különös feszültséget és tartalmat a drámának. Helye van itt mindennek, ami valóság, sem a rendező, sem a szereplők nem hazudhatnak, nem imitálhatnak. S helye van itt az isteni igazságoknak is, hiszen olyan mély emberi, társadalmi valóság elevenedik meg, amelyet felsőbb, morális mankók nélkül talán megélni sem lehet.
Mindez a játék őszinteséget, nyitottságot feltételez, amelyet csak tovább erősít a nem kifejezetten hangulatot színező, inkább a darab részévé váló zene. Ahogy Kátai Lászlótól megszokhattuk, színházi munkáiban jóval többet akar, mint egyszerű „filmzenét” írni. Nála ugyanis hangszereken szólal meg a gondolat, s ettől érték az, amit ő a zene nyelvére leképez.
Az Ébredés olyan rendezői és színészi teljesítményeket hordoz, amelyekről bizton állíthatjuk, hogy mérföldkő a Stúdió-játékok történetében. Ám nem mondhatjuk, hogy felhőtlenül, gondok nélkül álltunk fel a darab végén. Az előadásnak ugyanis nincs klasszikus vége. Nincs finálé és nincs tapsrend. Egyszerűen csak megáll a cselekmény, s ez kicsit zavarba ejti a nézőt. Nem tudja, tapsolhat-e, egyáltalán elvárja-e valaki azt, hogy most tetszést nyilvánítson. Igazából lehet, hogy tapsolni nem is esne jól. Habár az, ami két felvonásban történt, a rendező és a színészek részéről feltétlenül elismerésre méltó. De lehet, hogy ennek itt és most nem a taps a kifejezője. Inkább a gondolat, amely hosszabb és mélyebb, mint az egyszeri tetszésnyilvánítás.
Szuromi Rita
Forrás: http://www.hevesmegyeihirlap.hu/index.php?apps=cikk&d=2003-01-25&r=18&c=175133


|