|
Kinevethetjük, magunkat
Október 14-én mutatta be Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli című darabját Dér András rendezésében a Gárdonyi Géza Színház.
Az igazi magyar valóság, a törtetés, a könyöklés, a hazug mosolyok világa jelenik meg a szatirikus vígjátékban. A szerző tükröt tart beteg társadalmunk elé, ki-ki felismerheti benne a hétköznapok keserédes, adok-kapok világát. A darab szereplői – bár speciális helyen, egy öltözőben, labdarúgó mérkőzés játékvezetői hármasaként jelennek meg a színen - mégis tipikus figurák, bármilyen közegbe beágyazhatók. Ha szívünkre tesszük a kezünket, sajnos sokszor magunkra ismerhetünk, sokat nevethetünk – magunkon. Nem vígjáték okozta felhőtlen kacaj száll a nézőtér felett, hanem a groteszk, „az annyira rossz, hogy már szinte jó” életérzés csikarja ki a nézőből a leplezhetetlen reakciót.
A szereplők között – mint mindennapjainkban - van törtető, öntelt, keserű, megalázott és szerencsétlen, álmodozó is. Ha összefognának, és nem gáncsoskodnának, esetleg betartanák az alapvető emberi normákat, még sikerrel megvalósíthatnák közös és egyéni álmaikat. De ez fel sem merül bennük. Csak a könyöklés, az egymás hátán feljebb mászni akarás törvénytelenségét érzik megoldásnak. Ötletesen igénytelen díszletek között, egy lepukkadt, vidéki ötlözőben álmodoznak a FIFA meccsekről. Gáncsoskodnak és így óhatatlan a közös bukás.
A Szappant alakító Nagy András, kiválóan érzékeltette a „kétszínű” embertípust, aki hol így, hol úgy beszél, annak érdekében, hogy saját előmenetelét egyengesse, a mindenért mást és sosem saját magát okoló megkeseredettet. Neki mindenki ellenség, mocskos összeesküvés áldozata, pedig micsoda tehetséges bíró volt hajdanán…
Művész - Hüse Csaba - az esendő, álomvilágba élő, szerethető embertípust tárja elénk. A színész nagyon emberien hozza a másnapos partjelzőt, s ezzel a finomsággal és „elvarázsoltsággal” belopja magát a nézők szívébe. Szerethető, mások könyörtelenségének kitett figura, aki önsajnálatában dagonyázva észre sem veszi, hogyan használják ki a körülötte lévők. Sosem érhet a csúcsra, tányérján csak a feltét nélküli sóska, sültkrumpli marad.
Radvánszki Szabolcs, mint Szomorúszájú, az öntelt, menedzser típusú bírót állítja elénk. Az állandóan magát a tükörben nézegető, márkás cuccokban feszítő, csak saját magát az előtérbe toló, mások életét picit sem tisztelő, érzéketlen figurát. Játékában érezni némi eltúlzott manírt, de karaktere éppen erre az öncsöpögésre épül, és ez az embertípus a valóságban is ,,jó” ismerőse rendszerváltás utáni társadalmunknak.
A Dér András rendezésében színpadra vitt darab három villanása - a meccsekben megszokott előtte, közben és utána lét – között - talán szándékosan - nem érződik végtelen nagy különbség. A Szappan és Szomorúszáj között feszülő ellenét nem robban, a katarzis érzete, a megkönnyebbülés elmarad. Ülve, egy szál törülközőben vívják csatáikat, nincs beismerés, nem oldódnak meg problémáik. Minden marad a régiben. A mű végén beletörődötten zuhanyoznak, együtt, egy olyan fürdőben, ahol Szappan van… de szappan nincs.
A kisfiú pedig dekázgat. Majd talán a következő generáció…
Forrás: egri-hirhatar
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó